Dsida Jenő

Tragikus, ha valakinek még az átlagos emberöltőnyi időszak sem jut ki, ha életútjára már harmincegy év után pontot tesz a halál.

„Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől. Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad. Csonkán is mese-kincs a Tiéd – de kívánhat a lélek porba lökött hontól üdvöt a tiszta dalért? Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset, Téged, Széphangú! nem feled el sohasem”
(így szól Weöres Sándor Dsida Jenő emlékének című epigrammája a Kelet Népe 1938. decemberi számában)

Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmáron, az akkori Hunyady utca 42. számú házában (ez az utca ma a Corvinilor nevét viseli). Itt élt hároméves koráig. Édesapja Dsida Aladár, az osztrák-magyar hadsereg mérnökkari tisztje. Édesanyja a kisnemesi családból származó Tóth Margit. A család 1910-ben Budapestre költözik, ahol 1914-ig élnek. Elemi iskoláit itt kezdi, majd az első világháború befejezése után Beregszászra költöznek, ahol folytatja elemi iskoláját, végül Szatmáron fejezi be a gimnáziumot, mely 1923-tól már a Mihai Eminescu nevét viseli. Érettségi előtt, a Valami fáj című versét félremagyarázva irredentizmussal vádolják, s kicsapják Románia összes iskoláiból. Amikor 1925-ben érettségizik olyan szinten tud már románul, hogy a fővárosi vizsgáztató bizottság nem akarja elhinni, nem román az anyanyelve.

Szülei akaratának engedve a kolzsvári egyetem jogi fakultására iratkozik be, bár ő maga orvos szeretett volna lenni. Rövid ideig dolgozik egy szatmári ügyvédi irodában, és bejár vizsgázni Kolozsvárra.

Versei már gyerekkorától jelennek meg a különböző erdélyi lapokban, Benedek Elek Cimborájában elsősorban, később az Ellenzékben vagy a Pásztortűzben is.
1928-ban Kemény János meghívására először vesz részt a marosvécsi Helikon találkozón, mint elsőkönyves költő, ugyanis ebben az évben jelenik meg Leselkedő magány című verskötete.

1933-ban az Erdélyi Szépmíves Céh adja ki Dsida következő verskötetét, a Nagycsütörtököt, Gy. Szabó Béla illusztrációival.

1935-től haláláig a kolozsvári Keleti Újság technikai szerkesztője, és ugyanebben az évben a romániai Pen Club magyar tagozatának titkárává is megválasztják. Rengeteget dolgozik, szerkeszt, ír, még fényképez is a Keleti Újság Képes Híradója számára, fordít, nyelveket tanul, verseit, tanulmányait a Pásztortűz is, de főleg most már az Erdélyi Helikon közli.

A költő civilben „hétköznap” újságíró volt, napilapok, szerkesztőségek rabszolgája, aki híreket, tudósítást, beszámolót, riportot, kritikát írt örökké rotációs tempóban, kapásból, könnyedén, elegánsan, néha fiatalos könnyelműséggel.

A prózaíró Dsida pályája akár a költőé a Cimborában kezdődik, ahol nemcsak verset, de meséket és műfordításokat is közöl. Persze ez csupán a gyermekkori próbálkozások kora, és csupán a „külső munkatársi” kapcsolatig jut el, de 1924 szeptemberében szatmári tartózkodása idején Benedek Elek már szerepelteti Dsidát az újságírók napján. „Tizenöt és fél éves voltam, mikor első versem, valami kis névtelen köszöntő, megjelent Benedek Elek Cimborájában, s akkor kaptam az első honoráriumot. Azóta se voltam olyan boldog és büszke és magammal elégedett mint akkor” – írja önéletrajzában.

Valóságos rögeszméjévé vált a fordítás, mert Eminescu egyik versének a híres Glosszának a fordításával nyaktörő játékba és elképesztő formai verselésbe ütközött, mely feladatot tökéletesen oldott meg. Titkok a versfordítás műhelyéből című tanulmányából kiderül kivételesen nagy műveltsége, politikai kultúrája, hídépítő szándéka és művészi érzéke, amikor a román költészetből Eminescu mellett Vasile Alecsandri, Tudor Arghezi, Dimitrie Bolintineanu, Şt. O. Iosif, Octavian Şireagu, Carmen Syilva verseiből is átültet magyarra.

Megjelent kötetei:
• Leselkedő magány (Kolozsvár, 1928) című kötete a háború után eszmélő nemzedék kiábrándulását tükrözi: a költő társadalmi programok helyett a természetben és a művészetben keresi az élet igazi tartalmát. Szépségkultusza nem öncélú esztétizálás, hanem gyógyír keresése a világ sebeire.
• Nagycsütörtök (Kolozsvár, 1933) című második majd Angyalok citeráján (Kolozsvár, 1938) című poszthumusz kötetében a személyes hitnek a halál előérzetével szemben is megnyugtató hatalmát szemlélteti. Már halála évében vetett számot egész életútjával a Tükör előtt című poémában. A szemlélődő ember attitüdjét általános emberi részvétét nagyszabású csak halála után megjelenő művében, a Psalmus Hungaricusban egészíti ki a közösségi felelősségtudata: az anyanyelvi kultúrájában, s így létében fenyegetett erdélyi magyar kisebbségért érzett aggodalom.
Az előbbi kiadványokon kívül 1933-ban jelenik meg Magyar Karaván Itálián keresztül című útirajza, Összegyűjtött versek és műfordítások 1983-ban, D. J. levelesládája 1991-ben, Séta egy csodálatos szigeten prózai írások 1992-ben.

Földi maradványait a kolozsvári Házsongárdi temető kápolnája őrzi saját maga költötte sírfeliratával:
“Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását”.

Városunkban emlékére, a 90. születésnapjára emlékezve avattak szobrot a Titulescu téri parkban, 1997 ben, a Szigetlankai református templom előtt.